|
Cserháti Ferenc, a Magyar Katolikus Püspöki
Konferencia külföldi magyar lelkipásztori szolgálatért
felelős püspöke idén kilencedik alkalommal írt
körlevelet a külföldön élő magyar, illetve magyarul
beszélő hívekhez és lelkipásztorokhoz karácsony ünnepére
készülve.
Főtisztelendő Paptestvérek! Kedves Magyar Testvéreim!
Különös
tisztelet, hála, megbecsülés illeti azokat az idegenbe
kényszerült honfitársakat és utódaikat, akik új
környezetükben is megtalálták annak módját, hogy
tanúságot tegyenek keresztény hitünkről, édes
anyanyelvünk, kultúránk szeretetéről. Elismerés illeti
azokat a magyarokat, akik az egzisztenciális küzdelmek,
új szokások és eszmeáramlatok özönében is szilárdan
őrizték, ápolták őseink nyelvét, kulturális örökségét;
ragaszkodtak keresztény hitünkhöz, Szent István király
népéhez és szellemi örökségéhez: világszerte magyar
egyházközségeket, egyesületeket alapítottak, iskolákat
és templomokat építettek.
Elkötelezett helytállásuk a mai megváltozott körülmények
között is követésre serkent. Arra ösztönöz, hogy mi is
végezzük el a ránk eső feladatokat azokon a külföldi
tájakon, ahol ők már előttünk jártak, még akkor is, ha
jól tudjuk, hogy az emigráció önemésztő természetének
megfelelően, a 20. századi emigráns generáció sem
kerülheti el a Rákóczi- és Kossuth-emigráció sorsát. Az
elődök példája helytállásra serkent, még akkor is, ha
napjainkban fájdalommal tapasztaljuk, hogy verejtékes
munkával felépített templomaink, iskoláink sokfelé
elnéptelenedtek és bezártak, egyesületeink kiöregedtek,
felszívódtak, vagy éppen életben maradásukért küzdenek,
és azt is jól sejtjük, hogy ezt a folyamatot még az a
Nyugat felé irányuló, újkori kárpát-medencei kivándorlás
sem lesz képes megállítani, amely ugyancsak megtépázta
magyar falvaink és városaink lakosságának létszámát. Ez
az új vándorlás még hoz némi felfrissülést a külföldi
magyar közösségek élet-halál küzdelmében, de már túl
összetett, mozgékony, képlékeny és pragmatikus ahhoz,
hogy biztosítsa korábban létrehozott közösségeink,
testületeink fennmaradását és jövőjét. Ugyanakkor azt is
látjuk, hogy az egyházi, állami és civil szervezetek
összefogásával és támogatásával néhány külföldi magyar
oázis talán még hosszú távon is megmarad a magyar
öntudat és kultúra táplálójának, de az már alig várható,
hogy ezek az oázisok lefedjék az egész világot és
kielégítsék az óriási szétszórtságban élő külföldi
magyarok minden lelkipásztori és kulturális igényét.
Külföldi lelkipásztori útjaim során mégis örömmel
tapasztaltam, hogy a magyar szülők napjainkban is nagy
áldozatokat hoznak és erőfeszítéseket tesznek annak
érdekében, hogy cserkészetbe, hétvégi magyar iskolába,
néptánccsoportokba járassák és táborokba vigyék
gyermekeiket. Nem egy helyen hitoktatásban és
valláserkölcsi nevelésben is részesítik őket. Jóllehet
papjaink száma egyre inkább megfogyatkozik a nyugati
tájakon, az elkötelezett hívek mégis megtalálják annak
módját, hogy gyermekeinket hitoktatásban és
valláserkölcsi nevelésben részesítsék. Tekintettel a
nyugati világ gyakorlati materializmusba süllyedt,
szabados, keresztény ideálok számára nem éppen kedvező
eszmei áramlataira és sokszínű társadalmára, ki ne
tudná, hogy ez a hitoktatás és vallásos nevelés mennyi
ellenállásba ütközik és milyen súlyos döntéseket és
áldozatokat kíván a keresztény szülőktől? Ők mégis
vállalják ezt az áldozatot és felveszik a küzdelmet
környezetük sodró eszmei áramlatával szemben, mert
biztosítani akarják gyermekeik számára a Legfőbb Jót, a
teljes életet, az Élet Kenyerét, mindazt, amivel az
Isten megajándékozott minket Jézus Krisztusban (1Kor 2,
12). Helytállásukkal tanúsítják, hogy napjaink külföldi
magyar diaszpórájában is eleget tehetünk hazafias és
keresztény szellemből fakadó kötelességeinknek, ha van
bennünk elég öntudat, elszántság és akarat. Megmaradni
jó magyarnak és jó kereszténynek sohasem volt könnyű
feladat, sem idehaza, sem külföldön. A szépért, a jóért,
az igazságért mindig keményen meg kell küzdeni, a
sikereket sem adják ingyen, s az Isten országát is csak
erőfeszítések árán lehet megszerezni (Mt 11, 12). Az
öntudatos keresztény helytállása a világban sokban
hasonlít a pisztráng küzdelmeihez a sebes hegyi
patakban: a pisztráng mindig az árral szemben úszik, és
az ellenkultúra szimbóluma. A vízben él, de sosem adja
fel, állandóan ellenáll és keményen küzd felfelé, a
forrás tiszta vizéhez. A sodró víz sem zavarja; sőt
felhasználja azt, hogy feljuthasson általa a hegyre, a
forrás vizéhez. Számára az akadályok az előrehaladás
ugródeszkáit jelentik. – A keresztények valóban
ellenhangot énekelnek korunk sokszínű kultúrájának
kórusában: nem ülnek le komótosan az ingoványos parton,
és nem sodródnak tétován az árral. Tevékenyen küzdenek a
világ színterén, a politikában, a zenében, a nemiség
terén, a családban; foglalkoznak a tudományokkal, a
technikával, de ugyanakkor hisznek a jövőben, a
haladásban, a megújulás sikerében és nagy erőkkel,
töretlen elszántsággal úsznak az árral szemben, a
legfőbb célok felé (vö. Godfried Danneels: A fiatalok
evangelizálása. Útirányok), mert felismerték, „mi az
Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a
tökéletes” (Róm 12, 2).
A gyermekek hitoktatásáról és valláserkölcsi neveléséről
éppúgy nem feledkezhetünk meg, mint a magyar
írás-olvasás, irodalom, földrajz és történelem, vagy
éppen a cserkésztörvények, a népdalok és a néptáncok
áldozatok árán is vállalt tanításáról, mert a krisztusi
hit a legfőbb és legfontosabb kincsünk, amit
gyermekeinknek adhatunk, hiszen ,,a vallásos dimenzió
elválaszthatatlan a kultúrától, az emberi személy
globális képzésére irányul, és lehetővé teszi a tudás
átalakítását életbölcsességgé” (XVI. Benedek, 2009.
április 25-én, találkozó az olasz katolikus
hitoktatókkal). Tisztelettel és szeretettel kérem
külföldi magyar testvéreimet, hogy ahol csak lehetséges,
szervezzük meg az egyházközségi hitoktatást, még ha jól
tudom, hogy a külföldi magyar diaszpórában gyakran
adódnak olyan helyzetek, ahol ez nem megvalósítható. A
hit továbbadásáról és gyermekeink erkölcsi nevelésről
azonban még ebben az esetben sem mondhatunk le. Ilyenkor
még inkább, mint egyébként áll: „a legfontosabb a
családban folytatott nevelés” (vö. II. János Pál, CT,
68).
Ezért most emlékeztetni szeretnék arra, hogy a külföldi
magyarok etnikai, kulturális, nyelvi és vallási
azonosságának védelme, ápolása és átörökítése, nemcsak
az egyház, néhány elkötelezett civil szervezet,
egyesület, kulturális követ, hivatásos nevelő vagy
lelkipásztor feladata, hanem az egyének, a szülők, a
családok személyes hivatása is, és ez a hazai tájakon
éppúgy érvényes, mint külföldön. Most elsősorban mégis a
külföldön élő magyar katolikusok egyéni felelősségére
gondolok, főleg azokra, akik a messzi távolban, az
idegenben is nagy tisztelettel és megbecsüléssel
gondolnak szülőföldjükre, szüleikre és nagyszüleikre, a
tőlük kapott szép élményekre, erkölcsi és vallási
nevelésre, arra a szent családi örökségre, amelynek
védelmére, gyarapítására a legtöbben személyes ígéretet
is tettünk, amikor a keresztség szentségében
ünnepélyesen is kijelentettük: úgy neveljük
gyermekünket, hogy Istent megismerje, megszeresse és
tanítása szerint éljen. A legtöbben talán még emlékezünk
a keresztelő kérdésére: „Kedves szülők! Nektek, akik
gyermeketek számára a keresztséget kéritek,
kötelességetek lesz őt úgy nevelni, hogy hitünk szerint
éljen. Tartsa meg Isten parancsait: úgy szeresse Istent
és embertársait, ahogy Krisztus Urunk tanította.
Vállaljátok-e ezt a kötelességet?” – Hogyne! Szívesen!
Igen-igen, vállaljuk, jött a spontán válasz! Legalábbis
én még sohasem hallottam, hogy valaki nemmel válaszolt
volna a feltett kérdésre – persze ebben az esetben a
keresztelésnek is hamarosan vége szakadt volna –, de azt
már nagyon sokszor tapasztaltam, hogy a szülők, lelkes
ígéreteik ellenére, elhanyagolták gyermekeik vallásos
nevelését: a hitoktatást, az elsőáldozási, a bérmálási
előkészítőt, a szentmiséket, a családi imát, a vallásos
nevelést, mert ezeknél minden más fontosabb volt
számunkra.
Mivel a szülők életet adtak gyermekeiknek, terheli őket
a nevelés súlyos kötelessége, és ezért ők az első és
legfontosabb nevelők. Ők az Isten hírnökei, akik arra
vállalkoztak, hogy az Isten és az emberek iránti
szeretet és jóság olyan légkörét teremtik meg a
családban, amely kedvez a gyermekek teljes, személyes és
közösségi nevelésének. A keresztény szülőknek elsősorban
nem magyarázniuk kell Istent, hanem életük példájával
kell tanúsítaniuk Őt, megmutatva, hogy már rátaláltak és
szerető, bensőséges viszonyt alakítottak ki Vele. Ezzel
feltárják a hitélet kapuját; a gyermek a családban
tanulja meg az első imákat, a közösségi imát a
szülőkkel; itt tanul meg ünnepelni: megtanulja
megünnepelni a karácsonyt, a húsvétot, Szent István
király ünnepét, stb. A szülők itt elsősorban nem
tanítják, hanem megszerettetik Istent, például a közös
ima, éneklés, adventi koszorú-, betlehemkészítés és
egyebek által. Egyetlen család asztaláról sem hiányozhat
a Biblia, amely nem csak a könyvek könyve, hanem
elsősorban az Isten szava, egy olyan isteni remekmű,
amelyet gyakran lapozgatni, olvasgatni is kell –
örömmel, hittel és szeretettel.
A család az első iskolája a közösségi erényeknek is,
amelyekre minden közösségnek szüksége van. Gyermekeink a
megbízható, tartós és kitartó szeretetre épülő
családokban szocializálódnak; a családban tanulják meg
az emberi viselkedési formákat, az alkalmazkodás
készségét; itt tanulnak meg közösségben élni; a
családban tanulják meg a kölcsönös segítségnyújtást; itt
ismerik meg az emberi értékeket; gyermekeink a családban
fedezik fel, élik át és gyakorolják a hit, remény és
szeretet erényeit, a bizalom és egymásra hagyatkozás
gyönyörű érzéseit; itt sajátítják el és gyakorolják a
társadalmi együttélés alapelveit is. „Érezzék át tehát a
szülők, hogy a valóban keresztény család milyen döntő
szerepet tölt be Isten népének életében és fejlődésében”
(VI. Pál, GE 3).
A világiakra bízott evangelizáció mindenekelőtt a
mindenkori környezetben történik. Joggal mondjuk, hogy a
szülők gyermekeik első hitoktatói, a munkások a munkások
első apostolai, a fiatalok is sokszor jobban hozzáférnek
barátaikhoz, mint a felnőttek.
A keresztény hit magyar kultúránk éltető, szerves és
kitörölhetetlen része, amelynek megismerése nemcsak
tudást, egyenes tartást, jellemet, hazaszeretetet
formál, hanem hozzásegíti gyermekeinket ahhoz is, hogy
növekedjenek „korban, bölcsességben és kedvességben
Isten és az emberek előtt”, felnőve pedig megállják
helyüket a mindennapi élet küzdelmeiben.
Miközben most újra megköszönöm a külföldi magyar
testvérek minden anyagi, szellemi és erkölcsi
támogatását közös krisztusi küldetésünk szolgálatában,
kívánok mindenkinek jó felkészülést az Úr érkezésére,
áldott, szent karácsonyi ünnepeket és boldog új évet.
Mindezek után pedig, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz
Mária, Szent István király és az összes magyar szentek
közbenjárására, áldjon meg benneteket a mindenható
Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
Budapest, 2014. november 30., advent első vasárnapján
Dr. Cserháti Ferenc címzetes centuriai püspök,
a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott
esztergom-budapesti segédpüspök |