|
|
A
Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) külföldi
magyar lelkipásztori szolgálatért felelős püspökének 10.
körlevele a külföldön élő magyar, illetve magyarul
beszélő hívekhez és lelkipásztorokhoz, 2015.
karácsonyán.
Főtisztelendő Paptestvérek! Kedves Magyar Testvéreim!
Az elmúlt évek során azzal a céllal kerestem fel a
külföldi magyar egyházközségeket, hogy Mindszenty József
bíboros emigrációban végzett lelkipásztori
látogatásainak szellemében „keressem az egész földgolyón
szétszóródott magyarokat”, hirdessem nekik a krisztusi
szeretet evangéliumát, erősítsem híveink Isten, egyház
és haza iránti hűségét és szeretetét, elősegítsem a
népek közti testvériséget és a magyar egységet,
keresztény hitünk és magyar kultúránk megőrzését, őseink
szent örökségének ápolását és továbbadását az idegenben.
Lelkipásztori látogatásaim során tapasztalatokat
szerezhettem világszerte: Ausztráliában, Európában,
Amerikában és Kanadában, mindenütt, ahol csak magyar
közösségek léteznek. Mindenekelőtt meggyőződhettem
nagyon sok külföldön élő honfitársunk töretlen
hazaszeretetéről, egyház iránti hűségéről, anyagi
áldozatokban és verejtékes munkában is megmutatkozó
önzetlen és hősies helytállásáról. Sokfelé találkoztam
lelkes, buzgó papokkal, jól és szervezetten működő
magyar csoportokkal és egyházközségekkel, de találkoztam
kiöregedett, haldokló közösségekkel és olyan
elnéptelenedett magyar templomokkal is, amelyek
környékén a magyar hívek szétszéledtek, vagy már
teljesen kihaltak, és legfeljebb a sírfeliratok
hirdetik, hogy itt valamikor még magyarok is éltek.
Sok siránkozás és panasz is eljutott hozzám. Nem egyszer
előfordult, hogy a hívek kifejezték szomorúságukat
papjaik hiányosságai miatt, akik nem éppen a Jó Pásztor
szeretetével „legeltetik a nyájat” (vö. Ágoston, „A
pásztorok” című beszéde), vagy maguk a lelkipásztorok
sírták el sérelmeiket. Fájdalommal értesültem a
helyenként pusztító egyházközségi feszültségekről is,
mert hát ilyenek is vannak. Másutt arról panaszkodtak,
hogy a magyarok nem tartanak össze, pártoskodnak, a
magyar közösség kiöregszik és elnéptelenedik, a fiatalok
nem járnak templomba, nem vesznek részt a magyar
közösség életében, sokan közülük már magyarul sem
beszélnek, beolvadnak új környezetük társadalmába, nem
vállalják a magyar ünnepek és találkozók megszervezését,
a közösség fenntartását. Többen azért siránkoztak, mert
veszélyeztetve látják egyházközségük jövőjét és annak
egész létét; attól félnek, hogy a magyar egyesületek és
iskolák megszűnnek, a templomaink bezárnak, mert nincs,
aki fenntartsa és látogassa azokat, és a jó pásztorok is
hiányoznak, akik megvédenék őket. A panaszok
felsorolását még hosszan lehetne folytatni, de már
ennyiből is sejthető, hogy a siránkozások főleg magyar
közösségeink és keresztény identitásunk elvesztésének
aggasztó félelméből származnak.
A magyar identitás elvesztésének Nyugaton sok oka lehet:
a kiöregedés, a beolvadás, az anyanyelv elvesztése, a
fiatal generáció mobilitása és szétszéledése, a
mindennapi munka és elfoglaltság, a hanyagság, az
érdektelenség, az idegen környezet anyanyelvünkre és
kultúránkra gyakorolt állandó, kedvezőtlen, fojtogató és
romboló hatása, az idegen társadalom létmeghatározó
szerepe, hiszen benne élünk, növekedünk, tanulunk,
dolgozunk, keressük jogos megélhetésünket és
előmenetelünket. A magyar identitás megőrzése külföldön
egy nagyon összetett kérdés, megvalósítása hosszútávon
szinte reménytelen, és ennek megfelelően, a keresztény
magyar identitás tartós megőrzésére sem született biztos
és sikeres stratégia. Ezért mindig izgalmas és
kedélyeket borzolgató felvetés marad annak fontolgatása,
hogy vajon az idegenben egyáltalán képesek és készek
vagyunk-e megfelelni és eleget tenni annak a kihívásnak,
hogy az utánunk jövő generációnak is eredményesen
átadjuk őseink szent értékeit: elsősorban édes
anyanyelvünket, magyar kultúránkat és keresztény
hitünket? A sok eredménytelen próbálkozás láttán, sokan
feladják a küzdelmet és belenyugszanak a
megváltoztathatatlannak tűnő és könyörtelen nemzeti
vesztességbe és beolvadnak környezetükbe. Mások
lankadatlan hazaszeretettel, töretlen buzgósággal és
odaadással igyekeznek utódaiknak is továbbadni a
magukkal hozott szellemi örökséget és aggódva
kérdezgetik: Vajon megtettük-e a tőlünk telhetőt? A
hitnek élő, egyházzal törődő, jövőnket féltő lelkek még
ennél is tovább mennek: Mit tettünk a fiatalokért, hogy
megőrizhessék Szent István király szellemi örökségét:
keresztény hitünket és magyar kultúránkat? Törődtünk-e
nevelésükkel, a fiatalok evangelizálásával, közösségi
életével? Meghallgattuk-e őket? Meghívtuk-e, bevontuk-e
őket kulturális és vallási közösségeinkbe? Megbíztuk-e
őket felelős és önálló feladatokkal? Lehetőséget
adtunk-e nekik az önszerveződésre, mint ahogyan azt
annak idején a hitéhez és magyarságához ragaszkodó
idősebb generáció meg-kapta, amikor kívánságainak
megfelelően szervezte kulturális egyesületeit, magyar
iskoláit és egyházközségeit az idegenben? Vajon
megfelelő helyet biztosítottunk-e nekik magyar
közösségeink vezetésében és összejöveteleinken, vagy
inkább megpróbáltuk rájuk erőltetni saját
elképzeléseinket és céljainkat, netalán saját sorsunk
sérelmeit, tapasztalatait, miközben zárt körökbe
tömörültünk és együtt nosztalgiáztunk, amíg
beleöregedtünk, gyermekeink pedig új hazára leltek az
életüket meghatározó, nekik otthont adó és jövőt
biztosító környezetben?
Ezek a marcangoló kérdések sokfelé már teljesen
elkéstek, de helyenként talán mégis hasznosak lesznek,
ha arra indítanak, hogy többet törődjünk az új
generációval, fordítsunk fokozott figyelmet gyermekeink,
fiataljaink vallási és kulturális nevelésére, keresztény
hagyományaink és nemzeti kincseink továbbadására,
megbecsülésére és ápolására. Hasznosak lehetnek, ha arra
indítanak, hogy játszadozzunk többet gyermekeinkkel
(Ferenc pápa) és beszélgessünk a fiatalokkal! Hasznosak
lehetnek, ha arra indítanak, hogy megkérdezzük őket: mit
akarnak, mi zavarja őket a felnőttek magatartásában,
viselkedésében, szokásaiban, a magyar közösségekben és
templomokban? Hasznosak lehetnek, ha gyakran
elbeszélgetünk velük és megkérdezzük: mire vágyakoznak,
hogyan képzelik el jövőjüket, nemzeti identitásukat, ősi
gyökereik ápolását, származásuk felvállalását, elődeik,
apáik, anyáik emlékének, nyelvének, kultúrájának,
hitének és vallásának tiszteletét, őrzését,
megbecsülését?
A külföldi magyar fiatalok között is találkozunk
olyanokkal, akiket a könnyebben elérhető sikerek és az
anyagi előnyök reményében, sokkal jobban érdekel a
mielőbbi és teljes asszimiláció, mint az elődök emléke,
nyelve, hagyománya és kulturális öröksége. De lesznek
olyanok is, akik érdeklődni fognak saját származásuk
felől és szívesen elbeszélgetnek őseik szülőföldjéről,
történelméről; nemzeti kultúránk, édes anyanyelvünk,
népi szokásaink, énekeink és táncaink mellett
felvállalják és elsajátítják a hit szent kincseit is,
amelyek mindig és mindenütt biztos eligazítást adnak,
művelt és jellemes egyéniségeket, hősöket és szenteket
nevelnek, mert Krisztus világosságából táplálkoznak. A
hit kulturált viselkedésre tanít, jellemet formál, és
ezt még a sokfelé tapasztalható dekadens társadalmakban
is elismerik, értékelik és megbecsülik.
A hazai forrásokból felfrissülő, nemzeti és kulturális
identitásunk őrzésére és ápolására irányuló, világszerte
tapasztalható, mai lázas és dicséretes igyekezet közben
sem feledkezhetünk meg „azokról az értékekről, amelyek
lényegesek az élethez” és minden „társadalmi projekt”,
közösség alapját képezik. Gondolok itt elsősorban
Istenre és keresztény gyökereinkre, arra a szent
örökségre, amely valóban örök, és amelyek nélkül
terméketlenné válik, kiürül, „elsivatagosodik” nemcsak a
keresztény világ – ahogyan ezt Ferenc pápa megfogalmazta
-, hanem a család, a munkahely, a templom, az
egyházközség is, amelynek jövőjét annyira féltjük az
idegenben. Sokfelé csak akkor ébredünk rá a hit
életbevágó fontosságára, amikor templomainkat és
„misszióinkat” veszély fenyegeti; amikor azok már
elnéptelenedtek és azokat érdeklődés hiányában bezárják,
és pap sem akad, aki minket emberségre nevelne, az Ég
felé vezetne, a Nagy Útra felkészítene, a sír szélén meg
imát rebegne értünk. Sokan és sokszor megfogalmazták
már: a „Lélek (…) tesz csuda dolgokat” (Berzsenyi
Dániel, A magyarokhoz II).
Hit nélkül az élet értelmetlen, sivár és üres, valóban
„spirituális sivatag”, amely csak akkor virágzik és
válik teljessé, ha újra felfedezzük a hit életbevágó
fontosságát és örömét, és teszünk is érte valamit:
keressük keresztény hitünk továbbadásának,
kisugárzásának és megszerettetésének lehetőségét és
módját. Ezért külföldön sem mondhatunk le a hit
ápolásáról, továbbadásáról; az idegenben is szükségünk
van a hit tanítására és az olyan hívő emberekre, „akik
saját életükkel mutatják meg az Ígéret földje felé
vezető utat, és így ébren tartják a reményt” (EG 86). „A
szokványos struktúrákban a fiatalok gyakran nem találnak
válaszokat gondjaikra, szükségleteikre, problémáikra és
sebeikre. Ránk felnőttekre tartozik, hogy türelemmel
meghallgassuk a fiatalokat, értsük meg gondjaikat,
igényeiket és tanuljunk meg olyan nyelven beszélni
velük, amelyet megértenek” (EG 105). Elengedhetetlenül
szükséges, hogy minden külföldi magyar egyházi
közösségben legyen vallásos nevelés és legyenek
fiatalokból álló mozgalmak és csoportosulások,
amelyekben a hit továbbadásával is törődnek:
ministránsok, lektorok, énekesek, gitárosok, hittanosok,
hétvégi magyar iskolások és cserkészek, természetesen, a
helyi körülményeknek és kihívásoknak megfelelően. „Bár
nem könnyű megszólítani a fiatalokat – írja Ferenc pápa,
két területen előrelépés történt: az egyik annak a
tudata, hogy az egész közösség evangelizálja és neveli
őket; a másik annak a sürgőssége, hogy önállóbb szerepük
legyen. El kell ismerni, hogy a közösségi kapcsolatok és
az elkötelezettség aktuális válsága közepette sok az
olyan fiatal, aki felajánlja szolidáris segítségét a
világ bajaiban, és részt vesz a mozgalmiság és az
önkéntesség különböző formáiban. Egyesek részt vesznek
az Egyház életében, szolgálattevő csoportokat és
különböző missziós kezdeményezéseket hívnak létre…” (EG
106), csak éppen meg kell szólítani és támogatni kell
őket.
Advent a remény, a várakozás, a pirkadat ideje, amikor
örömmel várjuk a napfel-keltét: Üdvözítő Istenünk
eljövetelét és életünk beteljesedését. Várjuk az Úr
érkezését és készítjük az útját, egymást bátorítva,
közösen, kéz a kézben, hogy aztán Legyőzhetetlen Napunk
fényében újra meglássuk az igazi fényt, emberibb emberek
legyünk, szent nemzet, amely bárhol is él, megtalálja
otthonát és mindig hazatalál.
Újra megköszönve a külföldi magyar Testvérek minden
anyagi, szellemi és erkölcsi támogatását közös krisztusi
küldetésünk szolgálatában, kívánok Mindenkinek jó
felkészülést az Úr érkezésére, áldott, szent karácsonyi
ünnepeket és boldog új évet.
Mindezek után pedig, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz
Mária, Szent István király és az összes Magyar Szentek
közbenjárására, áldjon meg benneteket a mindenható
Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
Budapest, 2015. november 29., advent első vasárnapján.
Dr. Cserháti Ferenc c. centuriai püspök,
külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott
esztergom-budapesti segédpüspök
Magyar Kurír