|
|
Krisztusban Kedves Testvérek!
1. Nagy örömmel szenteljük fel a mai szentmise után a
Magyarok Nagyasszonya kápolnát itt, a Szeplőtelen
Fogantatásról nevezett bazilikában, az Amerikai Egyesült
Államok nemzeti szentélyében. Amikor hivatalba lépésem
után, 2004-ben végiglátogattam az Egyesült Államokban és
Kanadában élő magyar katolikus közösségek jelentős
részét, itt Washingtonban azt láttam, hogy ebben a szép
bazilikában számos nemzeti kápolna képviseli azokat a
népeket és közösségeket, akiknek a hite és tanúságtétele
hozzájárult az amerikai katolicizmus építéséhez.
Kerestem a magyar kápolnát is, de nem találtam. Pedig
sok közösség története és részben még mai élete is azt
mutatja, hogy az ideérkező magyar katolikusok hitükkel,
tanúságtételükkel fontos részét alkották és alkotják ma
is az itteni katolikus közösségnek. Ezért köszönöm Wuerl
bíboros úrnak, mint helyi főpásztornak és Mons.
Rossinak, a szentély igazgatójának a jóindulatú
hozzájárulását a kápolna kialakításához. Hálás köszönet
és elismerés illeti azokat az itt élő magyarokat, akik
anyagilag is hozzájárultak ennek a kezdeményezésnek a
sikeréhez. Ugyanígy köszönet illeti a magyar
nagykövetséget és a Magyar Katolikus Püspöki
Konferenciát jelentős hozzájárulásáért és azért, hogy
ezt az ügyet magáénak érezte. Mert egy a hitünk nekünk,
katolikusoknak az egész világon, de sokféle a nyelvünk,
a hagyományunk, a közösségi életünk. Az Egyház
mindenkihez úgy akar szólni, ahogyan az legközelebb áll
a szívéhez. Tehát nem csupán arról van szó, hogy érti-e
az ember a szentmise vagy a prédikáció nyelvét, hanem
arról is, hogy Isten előtt a közösségben megbecsüljük a
saját értékeinket, hogy megnyíljon a szívünk mások felé
is.
Ma Nyugat-Európa és Amerika fontosabb városaiban új
típusú magyar jelenlét figyelhető meg. Dolgozni, tanulni
jönnek nem kevesen. Gyakran azzal a szándékkal, hogy
néhány év múlva hazatérnek Magyarországra. És sokszor
nagyon vágynak a magyar szóra, a magyar közösségre. Ez a
régen itt élő magyarok számára kihívást és felfrissülést
jelenthet, az újonnan érkezőknek pedig vallásosságuk és
közösségi életük megerősödését.
2. A mai szentmisében azt az evangéliumot hallottuk,
amit Szent István király ünnepén szoktunk olvasni. A
szentmise újszövetségi olvasmánya különösen megvilágítja
István király művét és azt, ami belőle a mi számunkra
most is nagyon aktuális (Ef 4,17–24). Arról olvastunk
ugyanis az Efezusi levélben, hogy ne legyünk már többé
olyanok, mint a pogányok.
Ez volt a nagy probléma Szent István korában is. Nem
elég formálisan felvenni a kereszténységet, nem elég
politikai hasznosságból szövetségre lépni a nyugattal,
hanem emberileg meg kell változni, gondolkodásmódunkban
is kereszténnyé kell lenni. És minden más, amiért
országunk évről évre tiszteli Szent István király művét
az mind tiszteletreméltó. Nagyszerű dolog az
államalapítás, az országszervezés, a közigazgatás és a
jog megalapozása. De számunkra itt a legfontosabb mégis
csak az az üzenet, hogy hogyan kell a gondolkodásunknak,
hogyan kell a szívünknek megváltozni, hogy végre ne
pogány módra gondolkodjunk és éljünk. Erre kapunk
választ az Efezusi levélből. Ott ugyanis felsorolja
Szent Pál, hogy mi jellemzi a pogányok magatartását és
világnézetét, és mi szerint kell igazodnia a keresztény
embernek. Azt mondja összefoglalva, hogy „ne éljetek
úgy, mint a pogányok, akik hiábavalóságokon járatják az
eszüket”.
Másutt pedig azt olvassuk az Újszövetségben: „ne éljetek
úgy, mint a pogányok, akiknek nincsen reménységük” (vö.
1Tessz 4,13). Ez az a két alapvető adottság, amiben az
ember akkor él, ha nem jutott el Krisztushoz. Nincs
reménysége, mert emberi dolgokban bizakodik, a puszta
emberi igyekezet alapján próbálja megítélni, mi lehet a
jó, mi lehet a hasznos az életünkben. És újra meg újra
találkozik a korlátaival, találkozik azzal, hogy nem
tudja megvalósítani – egyén és közösség – azt, amit
fontosnak és jónak tartana. Aztán találkozik azokkal a
nehézségekkel, amik a sikertelenségből, a kudarcból
adódnak, és akkor nem tudja, hogyan tovább. És könnyen
megjelenik az elkeseredés, a kétségbeesés, az hogy nincs
értelme egyén, család vagy egy egész ország életének.
Miért? Mert azok a kilátások, amelyeket olyan fontosnak
tartott, mintha nem lennének nyitva. Mondjuk a földi
jólét, vagy az a fajta haladás, amelyről valaki éppen
azt hiszi, hogy a legnagyobb érték.
A másik nagyon jellemző tulajdonság, hogy a pogányok
hiábavalóságokon járatják az eszüket. Ha nem
találkoztunk Krisztussal, akkor mi az, ami rendet teremt
bennünk, ami értékrendbe helyezi a dolgokat? Mert lehet
az ember minden vallás és hit nélküli, vagy hihet
egy-egy rejtelmes jelenségben, tisztelheti akár az
értelmünkkel átfoghatatlannak és megismerhetetlennek
tartott mindenséget is, ha a személyes, minket szerető
Istenhez nem jut el, másként látja a dolgok értékét,
mert ő a hétköznapi, evilági élet helyzeteihez méri a
dolgok jelentőségét. De ennek az életnek vége van, és a
földi élet lezárása annak a számára, akinek nincs hite,
egyben végső határkő. Tehát az élet apróságaihoz méri a
többi dolgokat. Ahhoz méri a másik ember iránti
szeretetet. Ahhoz méri a saját életének a kilátásait.
Hányszor halljuk például: lehet, hogy ez és ez a munka
valamikor még értékes lenne, de hát mi hasznom lesz már
akkor nekem abból? Vagy: még az unokáink sem fogják
meglátni az eredményét. És így tovább. Hiábavalóságokon
járatja tehát az ember az eszét, mert az tűnik akkor a
legfontosabbnak, ami itt az én életemben, az én számomra
még elérhető. Kényelemben, anyagi előnyökben, az élet
szebbé tételében. De hát ezek a dolgok kicsi súlyúak, ha
Jézushoz és ahhoz a távlathoz hasonlítjuk őket, ami a
hívő ember számára megnyílik. Mert a kereszténység nem
puszta természetvallás. Nem csupán emberi értelmünkkel
figyeljük magunk körül a világot, és ebből vonunk le
nemzedékről nemzedékre új meg új következtetéseket,
hanem a Názáreti Jézus Krisztus tanítványai vagyunk. Az
ő tanítása, az ő élete, halála és feltámadása a hitünk
tartalma. Ő pedig történelmi személy, akinek volt
szülőföldje, népe, anyanyelve, kultúrája, akinek a
tanítását és az örömhírét tanítványai közössége őrzi
mind a mai napig.
3. Templomot, vagy akár kápolnát építeni nem
földhözragadt vállalkozás. Egy közösség, sőt talán egy
egész társadalom hitét fejezi ki. Jel a templom, amely
az égbe mutat. Jele annak, hogy a közösség áldozatot is
tud hozni Isten tiszteletére és a saját lelke javára.
Mert minden templom arra figyelmeztet, hogy nem hiába
élünk, hogy földi munkánk és minden jó törekvésünk
beleilleszkedik az isteni szeretet tervébe. Ezért
Istenben, az ő szeretetében lehet örök érték az is, amit
az ember alkotva cselekszik.
Szent István rendelkezése a templomok építéséről a
keresztény hit elfogadásának szükségszerű következménye
volt. Tehát megújulni gondolkodásunkban, felhagyni végre
a pogánysággal, ezt jelenti: elfogadni Jézus Krisztust
valóban Megváltónknak és ettől kezdve remélni benne. Ez
az a remény, amibe egyén és közösség kapaszkodhat, ez
az, amiben végül is nem csalódik. Mert ez a remény
nemcsak ennek a földi életnek a keretei között érvényes,
hanem azon túl is, a világmindenségre és az
örökkévalóságra szól. De ha ilyen szokatlan dologban
hiszünk, akkor nagyon különleges kell, hogy legyen a
gondolkodásmódunk és az életünk is. Akkor a dolgoknak az
értéke megváltozik, akkor olyan cselekedetek, olyan
helyzetek kell, hogy kísérjenek bennünket, amire az
emberek felfigyelnek. És azt mondják: hogyan lehetséges
ez? Hogy valaki ad és segít, pedig nincs belőle haszna,
hogy valaki holnapután éppen olyan kedves, mintha meg
sem sértettük volna. Mintha nem lenne semmi leszámolni
vagy elszámolni valója. Nincs is, mert a keresztény
ember megtanulta Krisztustól a bocsánatot, megtanulta,
hogy hol az életének a súlypontja, megtanulta, hogy a
többi embert úgy kell szeretnie, mint saját magát.
A Szeplőtelenül Fogantatott Szűzanya bazilikájában, a
Magyarok Nagyasszonya kápolnájában gondoljunk arra, hogy
a Szűzanya minden nép édesanyja, de nekünk különösen is
Nagyasszonyunk és Patrónánk. A Szűzanya és a magyar
szentek közbenjárását kérjük az Amerikában és az egész
világban élő magyarságra és az egész amerikai népre.
Adja Isten, hogy ez a kápolna erősítse közöttünk a hit
és a szeretet közösségét. Ámen.