|
„Erősítsétek
meg szíveteket” (Jak 5,8)
Kedves Testvéreim!
A nagyböjt a megújulás ideje az Egyház, a közösségek és
minden egyes hívő számára. Legfőképpen azonban a
kegyelem ideje (vö. 2 Kor 6,2). Isten nem kér tőlünk
semmi olyat, amit előtte már meg ne adott volna nekünk:
„Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett
minket” (1 Jn 4,19). Nem közömbös velünk szemben.
Mindannyiunk életét szívén viseli, név szerint ismer
minket, gondoskodik rólunk és keres minket, akkor is ha
elhagyjuk Őt. Mindannyiunk élete külön-külön érdekli Őt.
Szeretete az, amely megakadályozza, hogy közömbös legyen
az iránt, ami történik velünk. Csakhogy előfordul, hogy
amikor jól vagyunk, jól érezzük magunkat, bizonnyal
elfelejtkezünk másokról (amit az Atya Isten soha sem
tesz), nem érdekelnek a problémáik, szenvedéseik, az
igazságtalanságok, amiket elszenvednek… ilyenkor szívünk
közömbössé válik: amíg én viszonylag jól vagyok és jól
érzem magam, elfelejtkezem azokról, akik nincsenek jól.
Ez az önző, közömbös magatartás mára világméreteket
öltött olyannyira, hogy a közömbösség globalizációjáról
beszélhetünk. Olyan visszás helyzetről van szó, amivel
keresztényként szembe kell néznünk.
Amikor Isten népe megtér az ő szeretetéhez, megtalálja a
választ azokra a kérdésekre, melyeket a történelem
folytonosan elé állít. Az egyik legsürgetőbb kihívás,
amiről szeretnék beszélni ebben az üzenetben, az a
közömbösség globalizációja.
A felebarát és Isten iránti közömbösség valós kísértés
nekünk, keresztényeknek is. Minden nagyböjtben
szükségünk van arra, hogy újra meghalljuk a próféták
kiáltását, akik felemelik hangjukat és felráznak minket.
Isten nem közömbös a világ iránt, hanem annyira szereti,
hogy Fiát adja oda minden ember üdvösségéért. Isten
Fiának megtestesülésében, földi életében, halálában és
feltámadásában végérvényesen megnyílik a kapu Isten és
az ember között, az ég és a föld között. Az Egyház pedig
olyan, mint egy kéz, mely nyitva tartja ezt a kaput az
ige hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása által, a
hitről való tanúságtételen keresztül, amely a
szeretetben válik hatékonnyá (vö. Gal 5,6). A világ
mégis az önmagába zárkózás és afelé hajlik, hogy
becsukja azt a kaput, amelyen keresztül Isten belép a
világba és a világ Istenbe. Így a kéznek, vagyis az
Egyháznak sosem kell meglepődnie, ha elutasítják,
elnyomják és megsebzik.
Isten népének tehát meg kell újulnia, hogy ne váljon
közömbössé és ne zárkózzon önmagába. Három szentírási
szakaszt szeretnék elmélkedésül ajánlani ehhez a
megújuláshoz.
1. „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved
vele” (1 Kor 12,26) – az Egyház
Isten szeretetét, amely megtöri a közömbösségnek ezt a
halálos magába zárkózását, az Egyház kínálja fel
tanításával és legfőképpen tanúságtételével. Azonban
csak arról lehet tanúságot tenni, amit előtte
megtapasztaltunk. A keresztény az az ember, aki
megengedi Istennek, hogy betöltse őt jóságával és
irgalmával, hogy magára öltve Krisztust hozzá hasonlóan
Isten és az emberek szolgájává legyen. Jól emlékeztet
erre a nagycsütörtöki liturgiában a lábmosás
szertartása. Péter nem akarta, hogy Jézus megmossa a
lábát, de aztán megértette, hogy Jézus nem pusztán példa
akar lenni arra, hogyan mossuk meg egymás lábát. Ezt a
szolgálatot csak az tudja megtenni, aki előtte hagyta,
hogy Krisztus megmossa a lábát. Csak az lehet
„közösségben vele” (Jn 13,8) és ezáltal tudja szolgálni
az embert.
A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy hagyjuk, hogy
Krisztus szolgáljon minket, és így olyanokká váljunk
mint Ő. Ez akkor valósul meg, amikor hallgatjuk Isten
igéjét, és amikor a szentségekben részesülünk, különösen
az Eucharisztiában. Ebben azzá válunk, amit magunkhoz
veszünk: Krisztus testévé. Ebben a testben a
közömbösség, amely úgy tűnik, oly gyakran hatalmába
keríti szívünket, nem talál helyet. Mert aki Krisztusé,
az egyetlen testhez tartozik, és Benne az emberek nem
közömbösek egymás iránt. „Ha szenved az egyik tag,
valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van
része az egyik tagnak, mindegyik örül vele” (1 Kor
12,26).
Az Egyház communio sanctorum (szentek közössége), mert a
szentek is részét képezik, és azért is, mert szent
dolgok közössége: benne van Isten szeretete, melyet
Krisztusban és minden ajándékában kinyilatkoztatott
számunkra. Ezek között van mindazoknak a válasz is, akik
hagyják, hogy eljusson hozzájuk ez a szeretet. A szentek
e közösségében és a szent dolgokban való részesedésben
senki sem birtokol csak saját magának, hanem amije van,
az mindenkié. És mivel Istenben kapcsolatban vagyunk
egymással, a tőlünk távol lévőkért is tehetünk valamit,
azokért, akikhez csupán saját erőnkből soha sem tudnánk
eljutni, mert velük és értük imádkozunk Istenhez azért,
hogy mindannyian megnyíljunk üdvözítő művének.
2. „Hol van a testvéred?” (Ter 4,9) – a plébániák és a
közösségek
Az egyetemes Egyházról mondottakat meg kell valósítanunk
a plébániák és közösségek életében. Meg tudjuk-e
tapasztalni az Egyháznak ezeken a színterein, hogy
egyetlen testhez tartozunk? Ahhoz a testhez, amely
együtt kapja meg és osztja meg, amit Isten ajándékozni
akar? Ahhoz a testhez, amely ismeri a leggyengébb,
legszegényebb, legkisebb tagjait és gondjukat viseli?
Vagy belemenekülünk egy egyetemes szeretetbe, mely
elkötelezetten munkálkodik a világ távoli részén, de
elfelejtkezik a saját zárt ajtaja előtt ülő Lázárról?
(vö. Lk 16,19-31).
Ahhoz, hogy megkapjuk és teljességében gyümölcsöztessük
mindazt, amit Isten ad, két irányban kell túllépnünk a
látható Egyház határain.
Először is, az imádságban egyesülünk a megdicsőült
Egyházzal. Amikor a zarándok Egyház imádkozik, akkor
létrejön a kölcsönös szolgálat és jó közössége, amely
elér egészen Isten színe elé. A szentekkel, akik
Istenben találták meg teljességüket, részét képezzük
annak a közösségnek, amelyben a szeretet legyőzi a
közömbösséget. A megdicsőült Egyház nem azért
győzedelmes, mert hátat fordított a világban lévő
szenvedéseknek és önmagában örvend. Sokkal inkább azért,
mert a szentek már szemlélhetik azt és örvendhetnek
annak, hogy Jézus halála és feltámadása révén
végérvényesen legyőzték a közömbösséget, a
keményszívűséget és a gyűlöletet. Amíg a szeretetnek e
győzelme nem járja át az egész világot, a szentek
mellettünk, földi zarándokok mellett maradnak. Lisieux-i
Szent Teréz egyházdoktor meggyőződve írta, hogy a
Mennyben a keresztre feszített (Jézus) szeretetének
győzelme miatt nem teljes az öröm addig, amíg akár csak
egyetlen ember is szenved és gyötrődik a földön: „Nagyon
bízom benne, hogy a mennyországban nem leszek majd
tétlen, mert az a vágyam, hogy tovább dolgozzak az
Egyházért és a lelkekért (vö. 254. levél, 1897. július
14.).
Mi is részesedünk a szentek érdemeiben és örömében, és
ők is részesednek a mi küzdelmünkben, a béke és
kiengesztelődés iránti vágyunkban. A feltámadt Krisztus
győzelméből fakadó örömük nekünk erőforrás lehet ahhoz,
hogy legyőzzük a közömbösség és a keményszívűség sokféle
formáját.
Másrészről, minden keresztény közösség arra hivatott,
hogy átlépje azt a küszöböt, amely az őt körülvevő
társadalommal, szegényekkel, távollevőkkel összeköti. Az
Egyház természeténél fogva missziós és nem befelé
forduló, hanem minden emberhez szóló küldetése van.
Ez a küldetés türelmes tanúságtételt jelent Arról, aki
az Atyához akarja vinni a teljes valóságot és minden
embert. A küldetés abban áll, hogy a szeretet nem
hallgathat. Az Egyház követi Jézus Krisztust azon az
úton, amely minden emberhez elvezeti a föld legvégső
határáig (vö. ApCsel 1,8). Így felebarátunkban azt a
testvért láthatjuk, akiért Krisztus meghalt és
feltámadt. Mindazt, amit kaptunk, értük is kaptuk. És
ugyanúgy, amivel ezek a testvérek rendelkeznek, ajándék
az Egyháznak és az egész emberiségnek.
Kedves Testvéreim! Mennyire szeretném, hogy mindazok a
helyek, ahol az Egyház valamilyen formában megnyilvánul
– különösképpen plébániáink és közösségeink –, az
irgalom szigeteivé váljanak a közömbösség tengerében!
3. „Erősítsétek meg szíveteket” (Jak 5,8) – az egyes
hívő ember
Egyénileg is érint minket a közöny kísértése. Telis tele
vagyunk felkavaró hírekkel és képekkel, amelyek emberek
szenvedését tárják elénk, ugyanakkor tejesen
tehetetlennek érezzük magunkat, hogy segítsünk nekik.
Mit tegyünk, hogy az ijedtség és a tehetetlenség
spirálja ne nyeljen el minket?
Mindenekelőtt imádkozhatunk a földi és mennyei Egyház
közösségében. Ne becsüljük le az olyan sok ember
imájának erejét! Szeretném, hogy a 24 óra az Úrért
elnevezésű kezdeményezést az egész Egyházban,
egyházmegyei szinten is megtartsák március 13-án és
14-én: ez az alkalom éppen az imádság szükségességét
hivatott kifejezni.
Másodsorban, segíthetünk a szeretet különféle
megnyilvánulásaival, a hozzánk közel vagy tőlünk távol
lévő embereknek az Egyház számos karitatív szervezetének
köszönhetően. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy
kimutassuk érdeklődésünket a másik iránt, akár egy
kicsi, de konkrét jellel, mely egyben kifejezi a közös
emberségben való részesedésünket.
Harmadsorban pedig, a másik szenvedése a megtérésre hív,
mert a testvér szükséglete életem törékenységére
emlékeztet, illetve az Istentől és a testvérektől való
függőségemre. Ha alázattal kérjük Isten kegyelmét, és
elfogadjuk lehetőségeink korlátait, akkor bízni fogunk
azokban a végtelen lehetőségekben, amelyeket Isten
szeretete tartogat számunkra. És ellen tudunk majd állni
az ördögi kísértésnek, mely el akarja hitetni velünk,
hogy egyedül meg tudjuk váltani magunkat és a világot.
Azért, hogy legyőzzük a közömbösséget és a
mindenhatóságra való igényeinket, azt szeretném kérni
mindenkitől, hogy ezt a nagyböjtöt „szívünk képzésének”
útjaként éljük meg, ahogy XVI. Benedek mondta (vö. Deus
caritas est enciklika, 31). Az irgalmas szív nem jelent
gyenge szívet. Aki irgalmas akar lenni, annak erős,
megingathatatlan szívre van szüksége, mely bezárja
kapuit a kísértő előtt, de nyitott Isten felé. Az ilyen
szív hagyja, hogy átjárja a Lélek és vigye a szeretet
útjain, melyek a testvéreinkhez vezetnek. Alapjában véve
szegény szív ez, vagyis ismeri saját szegénységét, és a
másik emberért éli életét.
Ezért, kedves testvéreim, szeretném veletek kérni
Krisztust ebben a nagyböjtben: „Fac cor nostrum secundum
cor tuum” – „Alakítsd szívünket a te szent Szíved
szerint!” (könyörgés a Jézus Szíve litániából). Akkor
erős és irgalmas szívünk lesz, éber és nagylelkű, amely
nem hagyja, hogy bezárkózzon, és nem esik bele a
közömbösség globalizációjának szédületébe.
Ezzel a jókívánsággal biztosítok mindenkit imáimról,
hogy minden hívő, minden egyházi közösség gyümölcsözően
járja végig a nagyböjti utat, és kérlek titeket,
imádkozzatok értem. Az Úr áldjon meg és a Szűzanya
őrizzen meg Benneteket.
Vatikán, 2014. október 4.
Assisi Szent Ferenc ünnepén
Ferenc pápa
|